Fél órával előbb

Fél órával az előtt, hogy ez a vihar ideért, futni indultam. Szokásos útvonalamat még az elején, a körúton, ember magas tükör kirakat szegélyezi egy egész házszámon keresztül.

Most jöttem rá, azért nem nézem magam benne, mert túl hiú vagyok.

A Petőfi hídra érve 45 percet mutat a stopperem, a másodperc számláló atom óra szigorával, érzéketlenül pereg. Mit sem érdekli, hogy a pulzusom az egekben. Szememet csípi az izzadságom. Még a különleges rostokból álló cardio musculus is belátja, azt ami jön elkerülni nem tudja, minden egyes összehúzódásával mégtöbb maró, bénító tejsavat pumpál fáradt artériáimba. Saját vérem mérgez. Szabálytalanul kapkodom a levegőt, az izmaim egyre gyakrabban jelentenek görcsöt.

Megállok.

A ruhámat viharos hideg szél szegezi a mellkasomhoz, a horizonton villámok cikáznak égbolt és föld között, túlvilági fényben légoszlopok repednek. Beborul, dörög, elered. Itt a vihar.

Pánik. A testem erőtlen, képtelen a menekülésre, széttárt karokkal, elárulva hagy hátra a gerenda híd közepén ennek a követelő, pusztuló világnak, rabul az elmúlásnak.

De a lélek nem.

A lelkem szabad.