Terápiás írás

karcos rekedt elektro gerjedés. véset a kiváltó gerenda oldalán. némított telefonon bejövő hívás, a kijelző fényében por elevál. félelem, elmúlás, katonai hírszerzők. felsorolás. van még 30 évem. valószínű azért nem vagyok őszinte mert nem értékelem magam. kisbetűs sorokat kezdek. szerintem erről beszélned kéne egy szakemberrel, mondtam magamnak azon a meleg hangon amin a megértő, segítő szándékomat szoktam sugározni. az agyféltekék között mágneses mezők feszülnek egymásnak, ezért tűnik úgy, mintha Descartes tobozmirigye lebegne. nem kell ettől megijedni. tessék csak bátran befáradni. ott van a bejárat ahol az a kedves arcú lobby boy köszörüli a torkát. ha letetszik venni a kabátját rögvest ide fog ugrani, hogy segítsen. csak tetszik tudni, mióta felpörgött a városunk a kontinens top turisztikai desztinációi közé és térdhajlaton vágta a szoba árakat a felfújható ágy és reggeli ápártmánok tengernagy kínálata, azóta meglehetősen nehéz felismerni a hagyománytisztelő vendégeket. ezen a ponton jegyezném meg, hogy ne tessenek foglalkozni a víztömegeken átszűrődő elektronikus zenével. az úgy volt, hogy anyáméknál a padláson kutakodtam. látszott a leheletem a hidegben. cipősdobozokba zárt könyvek között találtam egy régi mobilt. pirosra színezte a vér az ujjbegyemet ahogy nyomtam a bekapcsoló gombot. 5 éves képek, és jegyzetek. miért akarom visszafelé élni az életem? emlékszem mikor először szembesültem a saját kiszolgáltatottságommal. nyári gyerek táborban voltam, alsó tagozatos lehettem. reggeli ebéd vacsora volt minden bizonnyal, de én valamiért annyira megéheztem délután, hogy örökre megjegyeztem azt a napot. pedig már vagy huszonsok éve történt és a memóriám kifejezetten szar. szóval a nyári délutáni hőségben elindultam a poros focipályán keresztül az ú alakú épület felé. végig sétáltam a sötét néptelen folyóson, végig a nyitott szobaajtók mellett. A tér üres és néma. valamiért mindig is szerettem az ilyesfajta elhagyatottságot. a színházban is oda és azt próbáltam nézni, amit feltételezésem szerint senkise néz, ami a legjelentéktelenebb a színen. a folyosó végén volt az étterem. egy konyhás néni sertepertél az alumínium színű pepita homályban. éhes vagyok. mondtam. vagy gondoltam. a lekváros kenyér legjobb részével kezdtem, fogtam két kézzel a héját. az arcom tiszta lekvár. ez az a kisfiú, akinek meghalt az apukája és az anyja egyedül neveli a nővérével. van, hogy meglátok az utcán egy kisgyereket láthatóan viseletes iskolatáskában és megfájdul a szívem. nem hiszem, hogy egészséges, ha az ember sajnálja saját magát. ha én nem hiszek magamban, más hogy hihetne. akkor és ott, lekváros arccal szembesültem a saját halandóságommal. anyukámra nem számíthattam, ha nem adott volna egy kenyeret a néni, akkor a kábító hőségben nyelném a port odakint a focipályán. még sokszor visszamentem repetáért. legalábbis így emlékszem.

20.01.08