ENNEK NINCS IS CÍME
Nem így képzeltem.
Ő sem így képzelhette, amikor kigondolt - gondolom én.
OTT TARTUNK, HOGY TARTALMATLANSÁGUNK TARTÓSÍT.
Megemelem a kezem és
megemelem a kezem és
megemelem a kezem, és ez van, mármint ezek a betűk, meg minden.
nem sok.
Még valamiről is írhatnék, de itt megáll.
Megemelem a kezem és
visszatérek ide.
VIS-À-VIS
Nem kellett több tíz percnél. Aztán még az is soknak bizonyult. Valami tompa koppanást hallottam. Szép volt, mint egy oszlopnak verődő bicikliváz, csak az lett benne a sok, hogy megmaradt a hang. Ezeknek különben szokásuk ám elmúlni. Maximum a visszhang marasztalja még néhány másodpercig az ilyesféle szólamokat, de semmi több. Na most ez, nem akart szűnni, szökni. Tehát van.
Ha azt gondolnám, hogy kiürültem, mint, és sok más egyéb hasonló, akkor végül is rá kell eszmélnem, hogy mégiscsak elhalkul minden és kúszik elő a hangok megfoghatatlan sűrűségéből az a kitartott törés. Tehát van.
Akkor nincs más hátra, mint tördelni a fragmentáltságot a törhetetlenségig, amíg az már por nem lesz. Ez a nemszűnő zúgás is így keletkezhetett, és most por, azaz a láthatatlanul jelenlevő, köhögtető, már-már fullasztó megfoghatatlan. Egy ízben átjár és kurvára nincs itt, amikor a minőségi ipari szöszmentes 30x70cm-es mikroszálas törlőronggyal támasztanám alá a jelenlétet. Aztán nyelek egyet, és kapar. Tehát van.