D-10

Kifejezéstelen arccal bámulok magamra. Zsibbadnak a végtagjaim az elme szkafanderében. A legfontosabbról, a legizgalmasabbról akarok írni úgy, hogy nincs ötletem mik lehetnek ezek, de tíz nap múlva megélem őket. Kudarc vagy új élet, kérdőjel. Kifejezéstelen az arcom miközben a napjaim szétkenődnek az elszáguldó hét szélvédőjén. Dizájner mesterek produktívabbak romépületek mélyén, hugyos matracokon, szétanyagozva, mint én ezekben a napokban. Nincs mentség, nem tudom és nem is akarom megmagyarázni magamnak. Kifejezéstelen arccal bámulok saját magamra, the time has come. Enyhén lábujjhegyre emelkedek, a szkafander nyikorogva követi a mozdulataimat. Dőlök. Dőlésszög. Egyensúly. Tömegközéppont. Széttárt karokkal zuhanok a tudat óriás gyárkéményének koromsötét gyomrába. Ájult hajnalok. Ellökött szerelmek. Az Operaház szfinxe. Tuberkolózis, szifilisz, áztatta Osztrák–Magyar Monarchia, 150 éves házak. Kifejezéstelen az arcom miközben dühös G erők markolnak, szakítanak ki magamból. A horizonton gombafelhők, a Jupiter holdjai, posztapokaliptikus látomás világlik át, sejlik fel, oszcillál, de nem, köröttem csak a tudat koromsötét fala szalad tehetetlenül az enyészpontba. Danse Macabre, Vanitatum Vanitas. Ha most meghalnék, úgy érzem, jobban bántana, hogy már nem érthetem meg Leibniz metafizikáját, mint, hogy 30 év zuhanás után se tudom, hogy ki vagyok. Lábjegyzetben: Ez sem igaz. Kifejezéstelen, apatikus, aszexuális, apolitikus, fulladt a lényem miközben értem, saját döntésünkön áll boldogságunk. Még mielőtt letennénk, Vajda János visz minket a Montblanc csúcsa fölé, ahonnan már űr fekete, hideg és végtelen az ég, pont, mint a tudatom. Látod, ugyanaz van kifelé, mint befelé. Immanencia és transztendencia az egyenlet két oldalán. Mi meg toporoghatunk a jelenben egy karakternyi egyenlőségjel tetején.